Otthon maradtunk, és nem szerettem - gyermekágyas időszak

Elmondani nem tudom, hogy ennek a cikknek pontosan hányszor is álltam neki. Egyszerűen nem tudtam, hogy kezdjek bele. Kapott mindenféle címet, nekifutottam minden irányból, de valahogy sehogy nem tűnt elég jónak. Sok mindenben maximalista vagyok. Van, amiben egyáltalán nem, elismerem, de hát senki sem tökéletes. Viszont nem szeretek félkész munkát kiadni a kezemből. Így voltam ezzel a cikkel is. Ugyanis nehéz úgy beszélni a szülés utáni időszakról, hogy közben ne tűnjön az ember idegesítőnek, egoistának vagy csak szimplán „sok”-nak. Nem szerettem volna azt éreztetni, hogy olyan dologról panaszkodom, ami amúgy másnak hülyeség meg semmiség, de rá kellett jönnöm, hogy mindenki máshogy éli meg a gyermekágyi időszakot. Mindenki másban lel kihívást, nehézséget, bánatot, frusztrációt. Nekem az otthon maradás volt a legnehezebb. Az, hogy 6–8 hétig nem csinálhatok semmit, nem mehetek úgy igazán sehova, hogy lényegében a lakás négy fala közé vagyok zárva a babával. Kisbogyóm császármetszéssel született, összesen öt napot töltöttünk a kórházban, és egy megváltás volt onnan hazatérni. Ezzel szerintem sok anyuka azonosulni tud. Anyukám és a férjem is az első napoktól kezdve velünk voltak, minden lépésünket, kérésünket figyelték, minden házimunkát átvállaltak tőlem, hatalmas segítség voltak számomra. Kisbogyó pedig szinte az első pillanattól kezdve egy angyal volt, már a kórházban is. Amint rájöttem, hogy két étkezés között azért üvölt, mert még éhes, nem volt gondunk semmivel. Talán az első 1–2 hétben volt olyan, hogy így kb. egész éjszaka fent volt, és amúgy nem sírt, meg semmi gondja nem volt, csak így… nem aludt. Mindig valaki dajkálta, elvolt így rajtunk, háromóránként evett, és egyszer csak bekómált. Nekem leginkább a varratszedésig volt igazán nehéz. Bárhogy igyekeztem, lefeküdni az ágyba és felkelni az ágyból sosem jött össze fájdalommentesen. Tényleg nem vártam mást, mint hogy végre leteljen az egy hét, és szedjék ki belőlem ezt a cuccot. Emlékszem, két dolog járt a fejemben: végre egy kis kimozdulás a lakásból – mert a mínuszok úgy repkedtek, mint repülők az égben, szóval esélytelen volt még egy kis sétára is kimozdulni –, és végre ehetek sajtburgert a Mekiben. Laktózérzékeny vagyok, és a háziorvosom azt mondta, hogy a terhesség alatt nem vihetek be plusz laktázenzimet a szervezetembe a baba miatt. Miután a kórházban kiderült, hogy full hülyeség az egész, három gyerekorvos és egy szoptatási tanácsadó engedélyével a varratszedés után az első utunk a legközelebbi McDonald'sba vezetett, ahol majdnem sírva fakadtam a Dupla Sajtos McRoyalom közben (a desszertként kapott almáspitéről ne is beszéljünk). Szóval én már akkor egy sima mekizésnek úgy tudtam örülni, mint majom a farkának. Ezt miért meséltem most el? Mert nagyjából a következő hetekben ilyen dolgok éltettek. Ugyanis amint a varratok kikerültek, már nem fájt mozogni. Egyáltalán nem fájt a heg, három hét után már törökülésben ültem az étkezőasztalnál, és természetesen Kisbogyómon kívül mást nem emelgettem a hathetes kontrollig. Egyszerűen frusztrált, hogy tudnék menni, mászkálni, mozogni, de nem lehet. Kisbogyó első oltásáig ugyanis megbeszéltük a férjemmel, hogy helyben topi van, nem kockáztatjuk meg, hogy neki bármi baja is legyen. Az ő egészsége mostantól az első. Ez lebeg a mai napig a szemem előtt, ez azonban nem azt jelenti, hogy ez mentálisan ne lenne teljesen megterhelő. A korábban említett mínuszok miatt sétálni is rettentő ritkán tudtunk elmenni, pedig nekem néha már annyi is elég volt, hogy csak a sarokig elmenjünk babakocsival, meg vissza. Csak hadd szabaduljak ki a lakásból. Emlékszem, már összevesztem a férjemmel, hogy ültessük Kisbogyót autóba, és menjünk vele pár kört. Legalább meglátjuk, mit reagál rá. Engem nem érdekel, ha csak a helyi benzinkútig megyünk tankolni, de induljunk valamerre. Nem véletlen lett a blog neve Nem maradunk otthon. Ahogy már említettem, én nehezen ülök meg a fenekemen, lételemem, hogy mozgásban vagyok, csinálok valamit. Bár sokáig azt hittem – és azt is hallottam mindenkitől –, hogy ez majd a gyerek mellett változni fog, mert más lesz a bioritmusom meg az energiaszintem, de… nem. Kisbogyó születésétől fogva tápszeres, viszonylag hamar beállt az éjszakai alvása. Eleinte 1–2 alkalommal ébredt, de nagyjából 3–4 hónapos kora óta átalussza az éjszakákat. Ezáltal a férjemnek és nekem is viszonylag rövid ideig kellett kibírnunk az éjszakai ébredéseket, hosszabbra nyúlt altatásokat vagy éppen a korai ébredéseket, ha úgy jött ki egy evés. Azt tudnám mondani, hogy az energiaszintem ott van most, ahol egy átlagembernek alapjáraton. Ezt abból gondolom, hogy már meg tudok inni anélkül egy normál kávét, hogy rosszul lennék tőle, korábban ugyanis csak koffeinmentest tudtam inni.

Ezekből adódóan számomra a gyermekágyas időszak legnagyobb kihívását mentálisan az otthon maradás okozta. A bezártság érzése, a tudat, hogy tudnék menni, de közben mégsem. Hogy emiatt éreztem magam magatehetetlennek. A férjem rengeteg mindennel próbált lekötni: Legóval, könyvekkel, új sorozatokkal, filmekkel, de aki esetleg hasonló hozzám, tudja, hogy ezek csak ideig-óráig működnek. Így amikor Kisbogyó két hónaposan megkapta az első oltásait, és elmentünk nagybevásárlásra a Lidlbe meg a Pennybe, hát mit ne mondjak… Életemben nem örültem még így szupermarketeknek.